Végre sikerült lefordítanom a teljes Porter magazin interjút, így az alábbi bejegyzésben egészben olvashatjátok el.

Emma Watson a gyerek sztár, akit a világ soha nem akart, hogy felnőjön. De az ő kirobbanó HeForShe beszéde a tavalyi ENSZ székhelyén a nemek közötti egyenlőségről, mindent megváltoztatott. Az eddigi legleleplezőbb interjúban, az újonnan felfestett feminista ikon a dokumentumfilmes Lucy Walker-nek mesél, hogyan békélt meg azzal, hogy irányítóvá vált, hogyan élvez nála prioritást a „csak mesésen érezni magad”, és mi az, amit szeret csinálni.

Emma Watson lélegzetelállítóan merész és briliáns beszédében a nemek közötti egyenlőségről tavaly szeptemberben az ENSZ székhelyén azt vallotta: „Valószínűleg azt gondoljátok, ki ez a Harry Potter lány itt az ENSZ emelvényén és mit akar csinálni? Ez egy nagyon jó kérdés. Én is ugyanezt kérdezem magamtól…” És ő valóban. A 25 éves színésznő utazása, amely Hermione Granger-től a HeFor She –ig vezetett, az eddigi legmélyebb kérdést veti fel önmagáról. Szóval itt vagyok, és válaszokat akarok. Mit gondol ez a Harry Potter lány, kicsoda ő?

És ki vagyok én? Egy dokumentumfilm készítő, nem újságíró. És látszólag pontosan ezért szeretné, hogy interjút készítsek vele. Dokumentumfilmeket készítek és imádok interjút készíteni emberekkel, de amint én a találkozónkra autóztam Bel-Air-be, rájöttem, hogy nem vagyok ahhoz hozzászokva, hogy nélkülözzem a kamerákat. Leül velem szemben, az arca smink nélkül is ragyogó, egy sötét növénymintás ruhát visel, amely tökéletesen illik a gyertyafényes kertbe, természetesen gyönyörű és természetfelettien élő, az óriási pálmafák között zajló beszélgetésünkhöz. Beállítom a telefonomon a hangrögzítőt és miután kétszer ellenőrzöm idegesen mondom: „Ne haragudj, nem vagyok újságíró, nem tudom, hogy működik ez.” Nevet és azt mondja imádja, hogy én ezt nem tudom. És ez virágzik a beszélgetésünk témájában, kényelmessé teszi a nem tudást.

„Van egy testvérem, akit Emmának hívnak.” – ez az első, ami a számra jön. Ismét nevet és azt mondja, neki is van egy testvére, akit Lucy-nek hívnak. És így indult el a beszélgetésünk, két angol lány között, akiknek szabványos angol nevük van, akik hosszú utat tettek meg Oxford-ból, ahol ő felnőtt én pedig egyetemre jártam egy gyönyörű teraszra a homályos Indián nyári estén októberben, Los Angeles-ben. A beszélgetésünk túlment a kijelölt órán, kifutott a vacsora időből, és ezen a hiteles estén sok dolgot osztottunk meg egymással, ami érdekelt minket, kezdve a feminizmusnál, hogy hogyan nőtt fel Voldemort Nagyúr világában.

Van néhány ember, aki nem tudja ki is Emma Watson, hogy ő alakította a 8 részes Harry Potter filmsorozat Hermione Granger-ét, 9 éves kora óta. Nyolc meghallgatáson vett részt, mielőtt megkapta a szerepet, és azóta felnőtt a nyílvánosság előtt, anélkül, hogy részeg botrányai, vagy romantikus kudarcai lettek volna. Amikor David Letterman (egyébként hátborzongató), amikor élőben mutatta meg egy gigantikus fotóval róla, melyen a legsúlyosabb gardrób hibával szembesülhetett (amikor a Harry Potter és a Félvér Herceg londoni premierjén a ruhája szét nyílt), ő csak nevetett és azzal vágott vissza, hogy legalább viselt alsóneműt. Látszólag soha nem tesz egy rossz lépést sem. David Heyman, a Harry Potter filmek brit producere elmondta, hogy ő képes volt sok olyan dologgal megbírkózni, amit valaha valaki eltudna viselni, egy olyan helyen dolgozni, ahol dominánsan a férfiak vannak jelen, és hordozni a családi stresszt (ügyvéd szülei 5 éves korában váltak el, és ő és az öccse hol az egyik, hol a másikuknál voltak). Emma és én valójában már ismertük egymást ezelőtt. Először a harmadik Harry Potter film forgatásán találkoztunk. 13 éves volt akkor és a barátom, a rendező Alfonso Cuarón mutatott be minket egymásnak. Emlékszem, ahogy észrevette, hogy Emma mennyire kivirágzott az első két film óta és hogy ő már az érett éveiben találta őt. Nagyon tiszteletteljes volt, de Emma kamaszodása téma volt a forgatásokon, egy téma, amit a hírneve lehetetlenné tett, hogy elmeneküljön előle. A Saturday Night Live bemutatott egy jelenetet, melyben Lindsay Lohan játszotta Hermione-t, aki visszatért a Roxfortba nőiesen, és Harry és Ron, akik még mindig a prepubertás korban voltak, elállt a lélegzetük attól, hogy mi történt a nyáron.

A következő alkalommal, amikor találkoztunk, 20 éves volt, egy londoni estén, ami a BAFTA díjátadón kezdődött és a The Box nevű burleszk klub megnyitó paritján ért véget. Élénken emlékszem a szűzies arcára, melyet pixie haja keretezett. Nem voltam biztos benne, hogy hol keressem, nem én voltam a leghíresebb lány Angliában. De az ő arckifejezése olyan volt mint egy maszk, 100%-osan higgadt, nem árult el semmit, mintha ő egy királyi keresztelőn lenne, nem pedig egy lerobbant show-n. Kíváncsi voltam hogyan bírkózott meg a hírnévvel, és milyen hatásokkal volt az életére, mert mindig úgy látszott, együtt tud vele élni. Daniel Radcliffe (aki Harry Pottert alakította), őszintén elmondta, hogy tizenévesen alkohol problémákkal küzd, és ahogy elmondta, ez segített neki elnyomni az öntudatát (2010 óta volt józan), de Watson, nem úgy, mint sok fiatal sztár, akik küszködtek a hírnévvel, soha nem árulkodott róla más, mint a higgadtság. De sok minden történt az alatt a maszk alatt, és most azt vallja:

„Mint fiatal személyiség nem éreztem magam kényelmesen a saját bőrömben és ezt súlyosbította az, hogy szinte mikroszkóp alatt voltam.” – mondja. „A kérdéseknek, melyeknek alá voltam vetve, nagyon fiatalon találtak meg. Az emberek azt kérdezték, mit gondolsz erről? Ki vagy te, ki vagy te, ki vagy te? Nagyon inadekvátnak éreztem magam, mert akkor még nem tudtam ezekre a kérdésekre válaszolni. Sok barátom volt, akik tisztába voltak önmagukkal. Akik tudtak kedvelni bizonyos dolgokat, akik szerették a fű illatát és tudták, mi a kedvenc színük. Irigyeltem azokat a lányokat, mert én annyira bizonytalan voltam önmagammal kapcsolatban. Mindent megkérdeztem. Frusztrált az érdeklődésnek ez a szintje, ami irántam volt. Sok időt tölöttem azzal, hogy mindenkit meggyőzzek, milyen unalmas vagyok, mert szükségem volt egy perc magánéletre, hogy kitaláljam ki is vagyok. Meg kellett állnom és kikapcsolnom, például a vörös szőnyegen, csak hogy végig tudjak menni rajta.”

Ahogyan kezeli a hírnevet, demonstrálja egy természetfeletti szintjét a önfegyelemnek és az erőnek. 2011-ben, a Harry Potter végének pillanatában beíratkozott a Brown Egyetemre Rhode Island-en. Annyira messzire került a Roxfort-tól, amennyire csak lehetséges. Megtanult mindent a „plein air” festészettől („felmászni valahova egy hatalmas festőálvánnyal, haza menni úgy, hogy festékfoltos a füled, nagyon vicces”) az amerikai történelmen át („elbűvölő”), kitartóan tanult és játszott egy hallgatói produkcióban, Csehov, „Három nővérében” („Imádtam a bajtársiasságot”).

Bevallotta: ”volt idő, amikor magányosnak éreztem magam, hiszen elköltözni a világ másik felére, ahol nem támogattak, amikor mindenhol én voltam a buszok oldalán. De örülök, hogy így tettem, ez volt a legjobb dolgok, amit véghez vittem, belevetettem magam a kemencébe.” – mondja. „Ez adott nekem egy menedéket, egy helyet ahol tárgyalhattam önmagammal, és kitalálhattam ki is vagyok én. Az életem több mint felét úgy tölöttem, mintha valaki más lennék. Míg a kortársaim próbálták kitalálni kik ők, addig én próbáltam kitalálni kicsoda is Hermione és hogyan tudom őt a legjobban eljátszani. Nagyon sok fontos leckét megtanultam.”

Amerika egy új perspekívát adott neki, amelybe bizonyos brit jellemzők nem illenek bele: állandóan lenézte magát és nem tűnt úgy, mintha bármit is keményen próbálna.

„Ez egy nagyon rossz lecke, amit megtanulunk Angliában, és ezt abba kell hagyni.” – mondja.

Anglia egy olyan hely is, mely képviseli a „rögeszmés” embereket, akik elől nehéz menekülni. De ez nem csak arról szólt, hogy elmenjen Angliából, őt természetesen az amerikai szellem is vonzotta, valami, amit az anyukája „erő”-nek nevez. Hogy ennek hangsúlyt adjon, elszaval egy Roosevelt idézetet:

„Ez nem az a kritikus, aki számít, nem az az ember, aki rámutat egy erős ember botlásaira. Az erő azé az emberé, aki valójában a küzdőtéren van…aki nemes ügyekkel törődik, aki a legjobban tudja, hogy a végén a győzelem a magas kitüntetés, és a legrosszabb esetben, ha nem is sikerül, legalább úgy bukik el, hogy nagyon merész volt.”

Annak ellenére, hogy ezt csak nekünk adta elő, megakarom tapsolni. Emma soha nem hagyta abba a filmezést, amíg a főiskolára járt, mindig talált időt néhány okosan megválasztott filmre (Lopom a sztárom, Egy különc srác feljegyzései, és egy kisebb rész az Egy hét Marilynnel-ben). A 2014-es éve eléggé csendesen kezdődött.

„New York-ban éltem és a tételeimet dolgoztam ki, hogy megszerezhessem a diplomám, és én csak egyszerűen úgy éreztem, valami hiányzik.” – mondja. „Eltöltöttem egy évet azzal, hogy kerestem, mi is az? Melyik az az érzés, ami hiányzik?”

Tudta, hogy szeretne valamit véghez vinni a nők bevonásával, amivel összetudná hozni őket. A „Heuréka” pillanat 2014 vége felé érkezett, amikor az ENSZ felkérte őt Jószolgálati Nagykövetnek. És ő belevetette magát ebbe a szerepbe, azokkal a problémákkal foglalkozott, amelyekre már folyamatosan gondolt.

„Minden tökéletesen klappolt. Ezt a beszédet nagyon sokáig építettem a fejemben. Volt egy fal, amire különböző dolgokat írtam a megelőző hat hónapban és az ötletek csak jöttek, mentek.”

Végül ő levette a maszkját és ez az egész világ előtti színpadon történt.

„A beszéd előtti napon nagyon érzékeny voltam, mert úgy éreztem meztelenül fogok a világ elé állni.” – mondja.

A beszéd azonnal sikeressé vált. Milliószor tekintették meg, több, mint 30 millió Facebook követőt generált és inspirálta a nőket és a férfiakat, hogy csatlakozzanak. Nem csak bejelentette a HeForShe kampányt, de felkérte a férfiakat és a fiúkat, hogy csatlakozzanak a nemek közötti egyenlőségért indított mozgalomhoz, és elmondta, hogy a saját pályáján is érezte a nemek közötti egyenlőtlenségeket és mindig érzékenyen érintette ez a téma. Beszédének hitelessége nagy hatalom volt, hiszen a saját tapasztalatain keresztül beszélt az egyenlőtlenségekről, mint például:

„8 éves voltam, amikor hatalmaskodónak tituláltak, mert én akartam rendezni egy darabot, ami a szüleinknek készült – de fiúk nem akarták. 14 éves voltam, amikor a sajtó szexualizálni kezdett bizonyos elemek alapján. 15 évesen a barátnőim abbahagyták a sportot, mert nem akartak túl izmosak lenni. 18 éves voltam, amikor a fiú barátaim képtelenek voltak kifejezni az érzelmeiket.”

A szavai figyelemre késztettek minket. Számtalan magas rangú ember gratulált Emmának a bátor üzenetéért. Kifejtette a nézeteit, és a reményét egy nemek között egyenlő világról, szakszerűen megvitatta a feminista szót körüllengő megbélyegzést, mely igazán szívből jövő volt. Visszatekintve, azt mondja:

„Arra ösztönöztek, hogy írjak egy beszédet, amiben ne használjam a feminista szót, holott a cél az volt, hogy minél több embert bevonjunk, akit csak lehetséges. De sokáig és keményen hittem, és végül ez tűnt a leghelyesebbnek. Ha a nők félnek használni ezt a szót, hogyan várjuk el ezt a többi embertől, hogy ne tegye?”

Annyi év után, hogy saját magát kérdezgette és felfedezte önmagát, úgy érzi végre véghez vitt valamit, ami igazán számít. És ez nem csak egy kedvenc szín volt. Ez a nemek közötti egyenlőség és az emberi jogok. És ő nem fog itt megállni. Azt hinnénk ma szabadságon van (Dave Eggers utópisztikus regényének forgatásának a közepén jár ), de elmondta nekem, hogy az egész délutánt azzal töltötte, hogy jegyzeteket firkált a HeForShe fedlapjára: „A könyv oldalmargóját olvasom, mert azt nem én írtam.”

Emma történetéről eszembe jut egy kutatásom, mely a nagyon kreatív emberekről szólt: hogyan tudnak olyan határozatlannak, túlságosan kérdőnek és rendkívül kíváncsinak tűnni, mielőtt eljön náluk a bizonyos „Heuréka” pillanat. De amikor inspirálja őket egy nagyszabású projekt, teljes mértékben koncentrálnak, és úgy elmerülnek a munkájukban, hogy elveszítik az időérzéküket.

„Eltart egy ideig, mire az emberek ráeszmélnek arra, hogy nem érdekel, ha nem alszom, nem érdekel, ha nem eszem, és nem bánom, ha a hét minden napján dolgozom.” – mondja. „Az egyetlen dolgok, ami érdekel, hogy semmi ne maradjon ki abból amit elterveztem. Nem tudom miért nem kell erőlködnöm, de én ezt nem tudom másképp csinálni. Én ilyen vagyok!”

Az egyik kihívás számára az volt, hogy meg kellett tanulnia hogyan kapcsoljon ki, amikor a Harry Potter jelenség kezdett túlnőni rajta. Szeret festeni, munka után táncolni járni a barátnőivel.

„Valószínűleg a nevetéssel több kalóriát égetünk el, mint bármi mással, de ez egy nagyszerű lehetőség, hogy leállítsam a gondolataim és a testemre koncentráljak. Nem akarom, hogy a testem csak egy dolog legyen, ami a fejemet hordozza.”

Ő gyakorolja az Ashtanga jógát, és amikor a szeretett tanára azt javasolta, hogy a legjobb módja annak, hogy elsajátítsa, ha önmaga is tanárrá válik, megfogadta a tanácsot. A képzés hármon hetes intenzív csendes visszavonulással járt.

„Nem vagyok vallásos.” – mondja. „de ez adott nekem egy olyan tudást, ami segített nekem néhány dolgot megformálni és megérteni.”

Ő csodálatra méltóan öntudatos. Amikor megkérdezem, hogy mit gondol a feminizmus és a divat kapcsolatáról, körültekintően válaszol:

„Azt hiszem világos, hogy a divat egyfajta véleménynyilvánítás.” – mondja. “Az utak közül az egyik, amiért Jószolgálati Nagykövetté váltam, túl mutat a vásárlás-kereskedelem-divat iránti érdeklődésemen. Mert annyi nő, aki csinálja és tervezi azokat a ruhákat, amiket viselünk, ezek elsősorban olyan nőknek a munkafeltételei, akikre nagyon hatnak a döntéseink, tehát a divat egy feminista kérdés.”

A mai napon Emma olyan, mint egy tökéletes angol rózsa, virágos közép ruhában a melyet a Reformation márka készítet. Emma dicséri a fenntarthatóságukat, a széndioxid-semleges termékeiket és a női csapat munkáját, ami neki többet ér, mint maga a márkajelzés.

Most, hogy már érti, a ruhák nem egyetlen dolog mentén készülnek, ő így gondolkodik a divatról:

“Amikor fiatal voltam, emlékszem az elvre, miszerint ‘fájdalom nélkül nincs nyereség’, de manapság az, hogy viseljek valamit dermesztő hidegben, vagy ne tudjak benne járni és felvegyem, ez megváltozott. Mesésnek és kényelmesnek és szexinek és erősnek és gyönyörűnek akarom érezni magam. És ha valami kényelmetlenséget okoz, azt ne tedd. Annyira szomorú ha haza kell menned csak azért, mert le kell ülnöd! Előrelépés, hogy csak fantasztikusan akarom magam érezni!”

“Most 25 évesen érzem azt az életemben, hogy jól érzem magam a bőrömben. Én ténylegesen azokat a dogokat teszem és mondom, amit én akarok és a leghitelesebb akarok lenni. Nem akarom, hogy nagy szakadék legyen a nyilvános és a magánszemélyiségem között. Ez határozottan kemény út, de végül kielégítő. Azokat a nőket csodálom, akiken látom, hogy őszinték. Ez nevetségesen hangzik, de nagyon érdekel az igazság, érdekel az, hogyan legyek rendetlen, bizonytalan, hibás és hihetetlen, és a legteljesebben önmagam egybe csomagolva. Ha megnézed valakinek, például Emma Thompson színésznőnek a munkáját, látsz valami igazat, és én is ezt akarom.”

A beszélgetés a szerelemre terelődik, ami egy másik velejárója a felnőtté válásnak (két jól dokumentált kapcsolata volt, mind két fiú az Oxford Egyetemre járt, Will Adamowicz, akivel három évig, és Matt Jenney, akivel kevesebb, mint egy évig voltak együtt). Elmondja nekem, hogy egy másik kedvenc kurzusa a Brown-on a “Szerelem filozófiája és pszichológiája” volt. Tehát, mik a tippjei?

„Nos, mivel elvált szülők gyermeke vagyok, a végtelenségig lenyűgözött, hogy megtaláljam a tökéletes összetevőt, amitől ez működik.” – mosolyog. „De azt hiszem, a tanulság az, hogy meg kell tanulni, erre nincsenek szabályok.” Ő elmondja egy másik kedvenc idézetet, az indián spirituálisvezetőtől, Bhagwan Shree Rajneesh-től, Osho-tól: „A szeretet soha nem válik bölccsé, és ez maga a bölcsesség.”

Szóval, mit tanácsol a fiatal lányoknak?

„Ülj le szemben a problémákkal. Ne fuss el előlük. Tanulj belőle, fektess bele időt. Annyi ember beleugrik a rossz dolgokba, csak mert nem tudja kezeleni a kényelmetlent és az ismeretlent.”

A tanács, amit végül önmaga is megfogad. Mivel nem tudja, mi következik, ezzel teljesen ki van békülve. A filmes döntéseiben továbbra is követi a személyes szertartásait: a következő filmjében a Hátrálásban egy lányt alakít, akit az apja szexuálisan bántalmazott. A következő évben a Colonia bátor és trópusi, mely igaz történeten alapul egy fiatal lányról, aki megakarja menteni a barátját egy szektától, 1973-ban Chile-ben, 2017-ben mutatják be a Szépség és a Szörnyeteget, mely egy erős feminista narratíva, zenével megspékelve. Emma a színháztól sem zárkózik el, és sok ötlete van a HeFor She-vel kapcsolatban is. De amit a legjobban szeretne, hogy kicsit érlelődjön és lássa, hogy hová vezet az útja aggodalmak nélkül és küzdelemmel valami különlegesért. És bár kiábrándítóan ködösnek látszik, mégis ez a leglenyűgözőbb, kifejező válasz. Azt hiszem ez a legtisztább spirituális energia, amivel azonosítani lehet őt. Watson, ahogyan ő azt Roosewelt beszédében korábban idézte: roppant merész nő.

Saját fordítás! Forrás kiírása kötelező!